Observer NetMozaik, Internetes portál
Minotaurusz kartondobozból
Simonyi Emõ papírszobrai a Budapest Kiállítóteremben
2000. május 31. 12:3
Két kiállításon is bemutatkozott 1992-ben Budapesten a Münchenben élõ Simonyi Emõ. A Vasarely Múzeumban egyéni tárlatot rendezett, az Ernst Múzeumban a Dialóg sorozat keretében Thomas Langéval közösen állított ki. Az utóbbi tárlaton szerepelt egy nagyméretû, expresszív festmény, amely Minotauruszt ábrázol, a krétai labirintusban lakó embertestû, bikafejû szörnyet. A kép címe azonban Asszony álarccal, s a szemlélõ számára kis idõ múltán világossá válhat, hogy olyasféle átváltozásról, rejtõzködésrõl van itt szó, amely nem a nemek párharcáról vagy éppen valamiféle feminista szemléletrõl, hanem a "nagy" átváltozásról, amely a mûvészetben az utóbbi száz évben lejátszódott.
(Magyar Nemzet) Minotaurusz most újra itt van Budapesten, Simonyi Emõ egy másik mûvének köszönhetõen: a Budapest Kiállítóteremben látható a mûvésznõ június 13-ig nyitva tartó tárlatán. Papírszobrok -- mondja a cím, újabb változást jelezve, arra utalva, hogy az 1992-es festmények után most plasztikákkal jelentkezik. A változás azonban megõrzés is egyben, hiszen plasztikus tömbökbõl épülnek ugyan a mûvek, de a festék lényegi elemük marad. Úgy õrzik meg a pálya korábbi eredményeit, ahogyan alkotójuk visszanyúlt a mûvészettörténet korábbi szakaszaihoz, hogy inspirációt merítve mindjárt saját képére formálja a korábbi generációk eredményeibõl leszûrt tanulságokat.
Nyitott és egyben igen következetes módon formálódó mûvészi világot hozott létre három évtizedes pályafutása során Simonyi Emõ, s abban, hogy ez így történhetett, nyilván annak is szerepe volt, hogy pályakezdése idején ki tudott lépni abból a zárt világból, amely a hatvanas-hetvenes évek magyar mûvészeti életét jellemezte. A Budapesti Képzõmûvészeti Fõiskola grafika szakának elvégzése után egy évvel Londonban elnyerte a Best of Design nemzetközi pályázat elsõ díját, 1971-tõl Németországban dolgozik, az elsõ években alkalmazott grafikusként, a hetvenes évek közepe óta elsõsorban festõként tevékenykedik. Számos jelentõs kiállításon vett részt, nyert díjakat, 1988-ban München város nagydíját, 1991-ben Toszkánába szóló egyéves ösztöndíjat kapott. 1992-es tárlatai után 1998-ban mutatkozott be újra Magyarországon, a Szombathelyi Képtárban, mostani budapesti kiállításán a 1999 õszén a rosenheimi Kunstvereinben részben bemutatott mûvei szerepelnek.
Szobrok, amelyekben ott él az az expresszív festõi világ, amely a hetvenes-nyolcvanas években Simonyi Emõ mûvészetét s általában a németországi mûvészetet jellemezte, a szakemberek által új vadnak, új expresszionizmusnak, heves festészetnek nevezett stílus, amely az erõteljes színekkel, ecsetvonásokkal alkalmas volt egy olyan érzelmi teljesség megfogalmazására, ami a megelõzõ évtizedek avantgárd törekvéseibõl hiányzott. Ilyen értelemben akár posztmodernnek is nevezhetõ ez a mûvészet. Simonyi Emõ festészete is, a címkézés ebben az esetben azonban már csak azért is értelmetlen, mert papírszobrai nemcsak munkásságának szerves részét képezik (a síkból a térbe való kilépés logikus voltát jelzi 1988-as Corpo címû munkája, amelyen az emberi testet ábrázoló kép három, egymásra helyezett, bármikor elmozdítható papírlapon jelenik meg).
Simonyi plasztikáinak alapanyaga, a kartondoboz éppen a XX. században vált a mûvészet "szalonképes" anyagává. Elõször a kubisták, dadaisták kollázsaiban, töredékként, a "nem mûvészeti" anyag átértékeléseként, a szürrealistáknál mint különleges tárgykollázsok befogadója, majd a hatvanas években a pop artban mint a konzumtársadalom kínálta talált tárgy, akárcsak a leveskonzerv vagy a kólásüveg. Simonyi ezekbõl a kartondobozokból építi plasztikáit -- 5-8-ból áll össze egy figura --, temperával festi rájuk az emberi alakot, az egyes síkok kubistákéval rokon elforgatásával, a részletek deformálásával, alá-fölérendelésével. Így megjelenõ lényei azonban sem nem konzumfigurák, sem nem a modern mûvészet embert pótló mesterséges lényei. Õslények inkább, óriások, akik úgy idézik meg az archaikus görögség, a prehisztorikus korok vagy a törzsi népek mûvészetét, hogy közben azt az elszegényedési folyamatot is leírják, amely a XX. századi ember lelki-szellemi környezetében végbement. Amely folyamat végén a kartondoboz maradt csupán, a csomagolóanyag, szaknyelven szólva a "göngyöleg". S persze a lehetõség, hogy erre a nullpontra érve újrakezdje a világ doboz-Minotaurusszal, doboz-Ariadnéval, jó és rossz jövõt egyszerre jósoló doboz-Kaszszandrával.